Megint migráncsozott egy jót a miniszterelnök Nisben, a szerb-magyar közös kormányülésen. Szó volt persze másról is, a két ország közötti gazdasági kapcsolatokról, amelyek szépen fejlődnek, és további fejlesztés várható, mert majd mindenki biztatni fogja a saját vállalkozóit, hogy fektessenek be egymás országában, nyitottunk bankfiókot odaát, lesz vasútfejlesztés, és egyáltalán, soha ilyen nagyszerű nem volt a szomszédok közötti kapcsolat. Mindez persze csak mellékes ahhoz képest, milyen jelentős szerepünk van Európa és a kereszténység megvédésében. Az ezzel kapcsolatos logikai érvelését érdemes szó szerint idézni: 

"Ha egyszer a migránsok azt gondolják, hogy Magyarország célország lehet, ahova törvénytelenül, ellenőrzés nélkül és valójában a jobb élet reményében korlátlanul odajöhetnek, akkor onnan többet nem fognak elmenni. Hát a migráció egy olyan ügy és egy olyan kérdés, amiben nem lehet viccelni, ahol nem lehet hibázni, ahol nem lehet tévedni, ahol nem lehet átgondolatlanul engedményeket tenni, mert a végén nem lehet kijavítani."

Ezek szerint a migránsok hajlamosak azt hinni, hogy Magyarország célország. Eddig azt hittük, hogy mi csak tranzitország vagyunk, de ezek a bevándorlók képesek és rácáfolnak. Jönnének a jobb élet reményében, aztán ha itt vannak, többet nem akarnak elmenni. Mert itt olyan nagyon jó. Nekünk ugyan egyre kevésbé jó, de ha migránsok szemével nézzük, ez maga a kánaán. Mondjuk ha azt nézzük, hogy hónapokig tanyáznak a határ túloldalán a sárban, ahhoz képest valóban fényűző a sátortábor, főleg így télvíz idején. Végül is az ő érdekeiket szolgálja mindez, nem fognak elpuhulni, olyan edzettek lesznek, hogy már a jégeső se árt majd nekik. 

Attól persze nem kell tartani, hogy törvénytelenül, ellenőrzés nélkül, korlátlanul jönnek, mert már épül a kerítést védő kerítés, olyan biztonsági rendszer lesz a határon, hogy a madár se tud észrevétlenül átröpülni rajta, egyelőre tízcentinként lesznek rajta érzékelők, de nincs már messze az aknamező se. 

Tehát nem lehet hibázni, nem lehet tévedni, mert a végén nem lehet kijavítani. Ez mondjuk nemcsak a bevándorlási helyzetre érvényes. Körös-körül tele vagyunk olyan hibákkal és tévedésekkel, amelyeket jó lenne már végre kijavítani, de néha az ember úgy érzi, hogy ez egyre kevésbé lehetséges. Talán ezt, hogy ilyen mélyen aggódunk a következmények miatt, nem ártana másra is kiterjeszteni. 

Azzal kezdem, hogy nagyon szerencsés ember vagyok. A többség így hatvanon túl állandó ízületi bántalmaktól szenved, nekem az ízületeimre nem lehet panasz. Mint ahogy a fejfájást se ismerem, ez is egy áldás. 

Egyszer, úgy harminc évvel ezelőtt két öregasszonyt vittem el egy csontkovácshoz, és ha már ott voltam, én is jelentkeztem ügyfélnek. Akkoriban volt egy olyan problémám, hogy járás közben elzsibbadt a lábam - igen, voltam vele orvosnál, kisütötték, hogy érszűkület okozza, van neki egy speciális neve, úgy is hívják, hogy kirakatnéző láb, mivel időről időre meg kell állni és megvárni, hogy újra érezni kezdd a lábadat. Ezt elmondtam a csontkovácsnak, aki hümmögött egyet, leültetett egy székre, egymáshoz mérte a két lábamat, aztán hátulról megfogott, megemelgetett, aztán megint összemérte a lábaimat és közölte, hogy most már jó lesz. És láss csodát, valóban jó volt, utána nem zsibbadt a lábam. 

Néhány héttel ezelőtt a fürdőszobában a mosdókagyló szifonja folyni kezdett. Mondtam a fiúknak, hogy meg kellene nézni, mondták, hogy jó, aztán nem csináltak semmit. Aztán amikor újra tócsába léptem, begurultam, nem fogok én könyörögni senkinek, majd megcsinálom és kész. Szét is szedtem, össze is raktam újra, csak a nagy igyekezetben elvesztettem az egyensúlyomat és felborultam, és ez a kövön nem volt éppen szerencsés mutatvány, valami megroppant a derekamban. Akkor még úgy-ahogy helyrejött, de nem sokkal később a konyhában valamiért lehajoltam és úgy is maradtam, olyan lumbágó volt ez, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. A kínok kínja következett, akinek már volt ilyen, annak nem kell különösebben magyarázni: se állni, se ülni, se feküdni nem tudsz igazán, még az éjszakák is borzalmasak voltak, ha végre találtam olyan pozíciót, amelyben kevésbé fájt, már előre féltem, hogyan leszek képes feltápászkodni. Idővel aztán enyhült, de még mindig nem az igazi, ezért úgy döntöttem, keresek egy csontkovácsot. 

Járt utat a járatlanért el ne hagyd - mivel hajdanában nagyon jó benyomást tett rám az egykori csontkovács, örültem volna, ha ismét megtalálom, na de arra már esély sincs, harminc év az harminc év, akkor volt már vagy ötven-hatvan éves, úgyhogy vagy nem is él már, vagy ha igen, hát nagyon öreg és nem valószínű, hogy bárkit is képes lenne megemelni. Beírtam a nevét a keresőbe, talán átadta a tudását valakinek. Nem is csalódtam, találtam egy embert, állítólag annak a bácsikának a tanítványa. Nosza, írtam neki egy levelet, röviden vázoltam, miben rejlik a probléma, és kérdeztem, hol és hogyan lehetséges őt elérni. 

Kaptam választ. Először nagyon örültem, aztán alábbhagyott az örömöm. Az állt a levélben, hogy amennyiben van röntgen- vagy MR felvétel a gerincemről, jelentkezzek, és akkor megbeszélhetünk egy találkozót. Így viszont már nem is akarok vele találkozni. Milyen csontkovács az, akinek röntgenfelvétel meg MR kell ahhoz, hogy egy embert kissé megropogtasson? Jó, hogy vérképet, tüdőszűrőt meg háziorvosi beutalót nem igényel. 

Egyébként csontkovácsokkal nagyjából Dunát lehetne rekeszteni, de nem vaktában választ az ember, az a jó, akit többen ajánlanak, mert ezt a bizonyítványt is most már pár órás tanfolyamon meg lehet szerezni, honnan tudjam egy vadidegenről, hogy tényleg érti a mesterségét? 

Ezek után maradok magamnak, majd helyrejövök apránként, vagy nem, a csoda ezúttal elmaradt. 

Kiment a stáb az Alföldre, ahol most 1 kilométer sugarú körben elrendelte a NÉBIH az összes baromfi kiirtását. Mutatták a hangárszerű építményeket, amelyek üresen állnak, mint elhangzott, előző nap még sok ezer kiscsirke nevelkedett ott, de aztán megszületett a döntés a megsemmisítésükről, mert így akarnak gátat vetni a madárinfluenza terjedésének. Szerencsére magát az aktust nem láthattuk. A gazdák nem akartak kamera elé állni, van nekik most éppen elég bajuk, azt mondják, meg fogják téríteni a kárukat, de hogy ki, mikor és hogyan, arról még nincs információ. A telepeken dolgozók sem nyilatkoznak, ők is tele vannak aggodalommal. Ha nincs állat, nincs munka, ha nincs munka, nincs pénz, és  ha nincs pénz, akkor nincs élet. 

Mégiscsak akadt egy gazda, aki szóba állt a riporterrel. Ő csak saját használatra tart baromfit, de rá is vonatkozik a rendelet, még nem tudja, hogy melyik napon, de egészen biztos, hogy megjelennek a fehér ruhások és elpusztítják a tyúkjait. Na de az a jövő, a jelenben viszont a tyúkok még mit sem sejtve szaladgálnak az udvaron, a gazda pedig áll az udvar közepén, kezében egy edény, benne kukorica, azt szórja a jószágnak. Közben mondja: ezt nagyon szeretik, és szép lesz tőle a tojás sárgája. Nem kérdezik meg tőle, mi értelme van annak, hogy a halálra ítélt állományt kukoricával örvendezteti meg, ő se meditál azon, van-e még bármi jelentősége a tojássárga színének, vagy ha el is gondolkodik rajta, nem mondja...

Amikor hallottam a bőnyi rendőrgyilkosságról, egy kérdés egészen biztosan fel se merült bennem, nevezetesen, hogy kinek a rokona lehet ez a Győrkös István. Az el is hangzott, hogy van neki felesége, aki infarktust kapott az események hatására, feltehetően vannak gyerekei, unokái is, de tulajdonképpen a fenét se érdeklik a családi kapcsolatai. Ezért is volt furcsa, hogy Németh Szilárd a napokban betüremkedett a létező összes csatornára, hogy elmondja, közönséges hazugság, amit egyes jobboldali portálok terjesztenek, mi szerint ez az elmeháborodott rokonságban áll Áder Jánossal. Ecsetelte, hogy a köztársasági elnök úr vizsgálatot kezdeményezett maga ellen ennek megállapítására, és a vizsgálat kiderítette, hogy ez egy rágalom. 

Hogy mire terjedt ki a vizsgálat, azt el se tudom képzelni, talán DNS-mintát is vettek Ádertől és Győrköstől, aztán összehasonlították a kettőt, és szerencsére nem mutatott hasonlóságot? Mi szükség volt erre? Országosan aggódnunk kellett volna, hogy esetleg a köztársasági elnök szegről-végről rokona valakinek, aki vénségére megbuggyant vagy egész életében idióta volt? Mert ha történetesen a rokona lenne, abból következne bármi? 

Ma mindenhol beszámoltak róla, hogy Dél-Koreában hatalmas tüntetés volt az elnök asszony ellen, állítólag egymillióan voltak az utcákon és követelték a lemondását. Az verte ki a biztosítékot, hogy kiderült, Pak Gun Hje egyik közeli barátja, aki soha semmilyen hivatalos pozíciót nem viselt, tanácsokat adott az elnöknek, kinevezésekbe szólhatott bele és államtitkokhoz férhetett hozzá, emellett hatalmas vagyonra tett szert az államelnök támogatásával. Úgy látszik, a koreaiak tűréshatára jóval alacsonyabb, mint mondjuk a magyaroké. Nálunk az ilyesmi mindennaposnak számít, A mi miniszterelnökünknek is van olyan közeli barátja, aki semmilyen hivatalos pozíciót nem visel, tanácsokat ad és meglehetősen nagy befolyással bír államügyekben, emellett hatalmas vagyonra is tett szert, jóllehet, ennek forrása nem látható. Attól nem kell tartania, hogy hirtelen kiderül ez az összeférhetetlenség, ugyanis jó ideje mindez köztudott, de semmiféle következménye nincs. Nem tüntetnek emberek az utcákon, az erre hivatott hatóságok sem járnak el, nincs se vizsgálat, se házkutatás, se össznépi elégedetlenség. Úgy vesszük tudomásul, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Pak Gun Hje sajnálhatja, hogy nem Magyarországon visel magas hivatalt...

Az amerikai elnökválasztáshoz kapcsolódóan mostanában sokat hallhattunk az ottani rozsdaövezetről és arról, hogy ez milyen feszültségeket okoz a társadalomban. Na de tulajdonképpen ilyet közelebb is láthatunk, hiszen nekünk magunknak is van saját rozsdavidékünk. Én is egy ilyen pusztulófélben levő városban élek. Ötven-egynéhány évvel ezelőtt a hajdani kis falu látványos fejlődésnek indult, hőerőmű épült, olajfinomító, özönlöttek ide az emberek az ország minden részéből, egyre terebélyesedett a lakótelep, a falucska várossá nőtte ki magát, sokáig úgy tűnt, a fejlődés megállíthatatlan. A rendszerváltás után is évekig még töretlen volt a haladás, aztán fordult a kocka. Az olajfinomító fejlesztése befejeződött, a halszaporító gazdaság megszűnt, a volt téglagyárból már csak néhány kupac rom maradt. Az erőmű egyre kevesebb embert foglalkoztatott, néhány éve pedig felhagyott az energiatermeléssel. Időnként vannak ötletek, vállalkozók jelennek meg, hogy kezdenek valamit a területtel, nemrég dőlt dugába egy terv, amely szerint a használt gumiabroncsokat dolgozták volna fel itt valami csodálatos technológiával, ám kiderült, hogy a módszer messze nem olyan környezetbarát, mint ahogyan hirdetik, és a lakossági tiltakozás hatására odébbálltak az ötletgazdák, egészen Kaposvárig jutottak, ahol szintén zátonyra futottak. Volt egy olyan kezdeményezés is, hogy a kéményeket kilátóként és vendéglátóhelyként lehetne működtetni, a pletyka szerint a terepszemle balul sült el, a kémény belsejében felfelé vivő lift valahol félúton elromlott, és miután kiszabadították a pórul járt vállalkozókat, többé hallani sem akartak a híres kilátásról. Most újabb álommal hozakodtak elő, itt létesül majd a legnagyobb magyar naperőmű, részben a Dunamenti Erőmű jelenleg használatlan területén. Természetesen horribilis pénzbe kerül, élettartama pedig 20-25 év - hát én nem értek hozzá, de ez a két évtizednyi működés nem tűnik hosszú távú megoldásnak. 

Valamit persze ki kellene találni a lehetőségek kiaknázására, a hanyatlás kellemetlen mellékhatásait ugyanis már érezzük. Fájdalmasan csökkentek a város bevételei, és ezt különösen egy olyan közösség viseli nehezen, amely nem ehhez volt szokva, néhány évvel ezelőtt még a leggazdagabb magyar települések egyike volt, Pénz tehát nincs, a régi reflexek viszont még működnek, most például azon gondolkodnak, hogy az amúgy már tényleg lepusztult sportközpontot felújítják. Több milliárdos a terv, a rá valót pedig majd a TAO-ból szerzik meg hozzá állítólag. Valóban, a TAO-ból hatalmas pénzek folynak ide-oda, de hogy  hogyan fogják errefelé téríteni azokat a támogatásokat, amelyek jelenleg mondjuk a Puskás Akadémia jobb működését segítik elő, hát azt el se tudom képzelni. Meg az se világos, miből lesznek majd fenntarthatók ezek a létesítmények, ha történetesen elmarad a TAO. 

De ezek már a jövő kérdései, a jövő rozsdája, az utókornak kell majd megoldania. 

Ma eszembe jutott a kedvenc viccem: a két purdé hazaér a lakodalmas háztól, ahol azért sündörögtek, hogy hátha leesik nekik valami. Kérdezi tőlük az anyjuk, hogy milyen volt a lagzi. Erre a válasz: Jaj, nagyon szép volt, szép ruhákat láttunk, szólt a muzsika, az asztalok meg voltak terítve, rajtuk mindenféle finomság. Na és kaptatok valamit? A gyerek erre azt feleli: én nem kaptam semmit, de a Gazsi majdnem kapott egy kalácsot. 

Hát lényegében ez történt ma a parlamentben, a Fidesz legalábbis pont így kommunikálja: igaz, hogy végül nem jött össze a módosítás, de a háromnegyed 98%-ban megvalósult. Úgy vesztettek, hogy ez felér a győzelemmel. Mit nem lehet ezen érteni? 

Most majd következik egy újabb kampány, mindenki hazaáruló, aki nem szavazta meg a többször módosított módosítvány újabb módosítását, már csak az hiányzik, hogy tényleg ideküldjenek vagy tíz menekültet, ezzel is illusztrálva, hova vezet a nemzeti széthúzás, mert a migráncsból egy is elég, hogy romba döntse a virágzó magyar gazdaságot, a lombosodó jólétet - hacsak nem olyanról van szó, akit mondjuk Pharaonnak hívnak, és aki olyan remek háttérrel rendelkezik, hogy egészen biztosan nem veszi el a magyarok munkáját, sőt munkát is ad sokaknak, például titkosszolgálati emberek serege nyomoz utána, akik mind az utcára kerülnének, ha nem lennének ilyen egzotikus bűnözők a világon. 

Persze kár találgatni, szegényes a mi fantáziánk ahhoz, ami a fideszes vegykonyhából ki tud kerülni, talán még azt is kisütik, hogy mindez nem történhetett volna meg, ha helyesen szavaznak a népek a választásokon és bőven meglenne a kétharmad a parlamentben, mert lám, micsoda bajok származnak abból, ha sokan vannak, de nem elegen. Összességében tehát van ebben valami, hogy ezt a csatát elvesztették ugyan, de a háborút még simán megnyerhetik. 

Ami médiafronton zajlik, gyakorlatilag már-már követhetetlen. Gyorsak a változások, adják-veszik a vállalkozásokat, új lapok születnek, régiek megszűnnek, van, amikor a tulajdonosváltás szinte nem észrevehető, máshol a tulajdonos érdekeltségének megfelelően változik a szemlélet és válik a kormánypárti ellenzékivé vagy fordítva. Vannak, akik belekóstolnak a médiába, aztán fel is hagynak vele, de vannak, akik megtalálják itt a számításaikat. Főleg, ha nem szégyenlősek és mondjuk Romániában jegyeztetik be újabb és újabb tv-csatornáikat, végül is, az sokkal olcsóbb. 

Most kisebb vihart vert, hogy Andy Vajna több csatornáját is úgy ítélte meg egy szolgáltató, hogyha a kínálatában azokra cseréli a régieket, az kifizetődőbb lesz - lehetséges, hogy az Izaura Tv, a Chili, a Kiwi, a Humor vagy a Zenebutik nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint mondjuk a National Geografic. Hát hogyha a szolgáltató így döntött, biztosan így van, a pénzük bánja, ha tévedtek. 

A múltkor nem is tudom, melyik csatornán ment egy film, amire nem figyeltem oda, a címét se tudom, de egy ponton elkezdtem figyelni rá. Egy újságíróról szólt, aki valami vidéki laphoz keveredett és előadta a főszerkesztőnek, hogy milyen bomba-témát talált, amelyet meg szeretne írni. A főszerkesztő pedig felvilágosította, hogy miért nem hagyja ezt jóvá. Mint mondta, a lapot az átlagemberek olvassák, és az átlagemberek nem kíváncsiak mások nyomorúságára, tragédiáira, őket a siker, a pompa érdekli. Gazdag emberek mindennapjait szeretnék látni, bajnokokat, akik megnyerik a versenyt, a szerencsés flótást, aki megnyeri a főnyereményt, a rabszolganőt, akibe beleszeret a földesúr és ezek után boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az átlagember álmodni szeret, ezért azt olvassa, azt nézi, azt hallgatja, ami az álmait táplálja, és ha valaki fel akarja ébreszteni, azt megtorolja, nem veszi meg többé a lapot, nem fizet elő a csatornára. 

Ha hajlamosak vagyunk ezt elfogadni, nincs mit csodálkozni azon, ha előbb-utóbb a tv-csatornák választéka csupa főzős, sport- és Izaura-csatornákból fog állni. Az átlag ki lesz szolgálva, elégedett lesz, a többi meg legfeljebb majd nem néz tévét, nem olvas újságokat. A béke megvalósul. 

Ahogy a sajtó is beszámolt róla, megkezdődött a leendő új határvadászok kiképzése. Mint megtudhattuk, meg kellett felelni az egészségügyi, fizikai és pszichikai követelményeknek, és magától értetődően nemzetbiztonsági ellenőrzésen is át kellett esniük a jelentkezőknek. Egy részletet is bemutattak a toborzó videóból, nem tudom, kik és hol nézték azt meg, kétségkívül nagyon kedvcsináló, ahogyan kutyával sétálnak a kerítés mellett, lóháton járják be a területet, sőt, helikoptert is mutattak, az nem derült ki, hogy repülni is fognak-e. 

Nők is vannak a csapatban, meg is szólaltattak egyet, aki korábban pincérnő volt, most elmondta, hogy ő magyar, szereti a hazáját, és tartozik annyival a hazájának, hogy megvédje a határait. Aztán egy fiatalember következett, aki tánctanár volt, mielőtt határvadásszá lett. Mint mondta, a táncos gyerekeket nagyon sokszor meg kellett védenie az utcán, és azért jelentkezett, mert így legalább lesz egy ember Magyarországon, aki megvédi a kisebbeket. (Ezt nem én találtam ki, tényleg ezt és így mondta, be is aranyozta vele a napomat). 

Ezt követően bepillanthattunk magába a képzésbe is. Az első foglalkozáson a tonfával ismerkedhettek meg a tanulók. Oktatójuk azzal a hasonlattal illusztrálta az eszközt, hogyha a gumibot a Trabant, akkor a tonfa a Mercedes. Hát most már legalább tudjuk. Jövő májusban már szolgálatot is elláthatnak, de akkor még próbaidősök lesznek, teljes jogú határvadászokká egy év után léphetnek elő. 

A toborzás persze folytatódik, mert az első turnusban csak nem egészen hatszáz fő képzése kezdődött meg, több mint kétezren jelentkeztek, de csak ennyien bizonyultak alkalmasnak. A cél a háromezres létszám elérése, tehát továbbra is várják a jelentkezőket. 

Az az igazság, hogy nincs bennem semmiféle tisztelet '56 iránt. Szánalmas, ahogyan iparkodnak fölcicomázni a múltat, valósággá hazudni a legendát. Ismeretlen öregemberek totyognak mindenféle ceremóniákon, kitüntetéseket vesznek át, nagyon élvezik, hogy hősökké lettek. Kisebb civódások tarkítják az ünnepségsorozatot, hogy ki is van a plakáton, a neves művész vagy a köztörvényes bűnöző, aki ráadásul se nem köztörvényes, se nem bűnöző, de hát hogyan lehetne egy senki a hős pesti srác megtestesítője. Dalszövegírói pályázatot hirdettek az Avanti raggazzi Budapest dallamára, ma hirdettek eredményt. A győztes dalszöveg így szól: 

A háztetőn a srác néha gondol szerelmére az októberi harcmezőn,

de nem győzi zsarnok hatalma végső szabadság szavát,

a hős pesti srác áll a szélben és kitűzi lyukas zászlaját.

Állítólag ez volt a legjobb - 1500-nál is több pályamű érkezett be, hát nem is tudom. Azt mondják, tehetséges nép vagyunk, a többi pályaművet nincs szerencsém ismerni, de ha ez volt a legjobb, akkor azt hiszem, a magyarok tehetségéről szóló legenda is némi revízióra szorul. A szerző valamilyen Ábrahám roppant szerényen nyilatkozott, mint mondta, a hitéből merített inspirációt. Mert Istennel való kapcsolata a képességeit megváltoztatta, kreatívabbá, működőképesebbé tette, és ennek köszönhetően ez a szöveg úgy négy perc alatt született meg. 

Eközben abba a hírbe is belebotlottam, hogy hamarosan a parlament elé kerül a törvényjavaslat, amely lényege, hogy rendet tegyen a hamvasztás körüli rendetlenségben. Borzasztó temetkezési szokások vannak ugyanis terjedőben, az emberek nem érik be azzal, hogy elhamvasztatják magukat ahelyett, hogy a hagyományos temetést választanák, ráadásul egyre inkább megfeledkeznek arról, hogy a holtaknak hol van a helyük. A hamvakat a hozzátartozók hazaviszik, fölteszik a polcra, elássák a kertben, beleszórják a folyókba, és ez nem jól van, Mert ugye másokra is gondolni kell, az ismerősökre, a hálás vagy hálátlan utókorra, akik így nem tudják majd leróni a kegyeletüket, mert nem lesz hol. A temető az azért van, hogy ott megtalálhassák az emberek azt, akit már sehol se lehet megtalálni. 

A szigorítás ötlete egészen véletlenül - vagy talán nem véletlenül - mintha kapcsolódna a szentszék közelmúltbeli döntéséhez, melyben megtiltja a hamvak hazavitelét. Elvégre keresztény ország vagyunk, a szentszék elvárásait tiszteletben kell tartanunk. A kérdés már csak az, beérik ennyivel, vagy a következő lépés az lesz, hogy csak pap temethet el bennünket? 

Odáig már eljutottunk, hogy ebben az országban élni nem érdemes. Hamarosan már meghalni se lesz az.