Azzal kezdem, hogy nagyon szerencsés ember vagyok. A többség így hatvanon túl állandó ízületi bántalmaktól szenved, nekem az ízületeimre nem lehet panasz. Mint ahogy a fejfájást se ismerem, ez is egy áldás.
Egyszer, úgy harminc évvel ezelőtt két öregasszonyt vittem el egy csontkovácshoz, és ha már ott voltam, én is jelentkeztem ügyfélnek. Akkoriban volt egy olyan problémám, hogy járás közben elzsibbadt a lábam - igen, voltam vele orvosnál, kisütötték, hogy érszűkület okozza, van neki egy speciális neve, úgy is hívják, hogy kirakatnéző láb, mivel időről időre meg kell állni és megvárni, hogy újra érezni kezdd a lábadat. Ezt elmondtam a csontkovácsnak, aki hümmögött egyet, leültetett egy székre, egymáshoz mérte a két lábamat, aztán hátulról megfogott, megemelgetett, aztán megint összemérte a lábaimat és közölte, hogy most már jó lesz. És láss csodát, valóban jó volt, utána nem zsibbadt a lábam.
Néhány héttel ezelőtt a fürdőszobában a mosdókagyló szifonja folyni kezdett. Mondtam a fiúknak, hogy meg kellene nézni, mondták, hogy jó, aztán nem csináltak semmit. Aztán amikor újra tócsába léptem, begurultam, nem fogok én könyörögni senkinek, majd megcsinálom és kész. Szét is szedtem, össze is raktam újra, csak a nagy igyekezetben elvesztettem az egyensúlyomat és felborultam, és ez a kövön nem volt éppen szerencsés mutatvány, valami megroppant a derekamban. Akkor még úgy-ahogy helyrejött, de nem sokkal később a konyhában valamiért lehajoltam és úgy is maradtam, olyan lumbágó volt ez, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. A kínok kínja következett, akinek már volt ilyen, annak nem kell különösebben magyarázni: se állni, se ülni, se feküdni nem tudsz igazán, még az éjszakák is borzalmasak voltak, ha végre találtam olyan pozíciót, amelyben kevésbé fájt, már előre féltem, hogyan leszek képes feltápászkodni. Idővel aztán enyhült, de még mindig nem az igazi, ezért úgy döntöttem, keresek egy csontkovácsot.
Járt utat a járatlanért el ne hagyd - mivel hajdanában nagyon jó benyomást tett rám az egykori csontkovács, örültem volna, ha ismét megtalálom, na de arra már esély sincs, harminc év az harminc év, akkor volt már vagy ötven-hatvan éves, úgyhogy vagy nem is él már, vagy ha igen, hát nagyon öreg és nem valószínű, hogy bárkit is képes lenne megemelni. Beírtam a nevét a keresőbe, talán átadta a tudását valakinek. Nem is csalódtam, találtam egy embert, állítólag annak a bácsikának a tanítványa. Nosza, írtam neki egy levelet, röviden vázoltam, miben rejlik a probléma, és kérdeztem, hol és hogyan lehetséges őt elérni.
Kaptam választ. Először nagyon örültem, aztán alábbhagyott az örömöm. Az állt a levélben, hogy amennyiben van röntgen- vagy MR felvétel a gerincemről, jelentkezzek, és akkor megbeszélhetünk egy találkozót. Így viszont már nem is akarok vele találkozni. Milyen csontkovács az, akinek röntgenfelvétel meg MR kell ahhoz, hogy egy embert kissé megropogtasson? Jó, hogy vérképet, tüdőszűrőt meg háziorvosi beutalót nem igényel.
Egyébként csontkovácsokkal nagyjából Dunát lehetne rekeszteni, de nem vaktában választ az ember, az a jó, akit többen ajánlanak, mert ezt a bizonyítványt is most már pár órás tanfolyamon meg lehet szerezni, honnan tudjam egy vadidegenről, hogy tényleg érti a mesterségét?
Ezek után maradok magamnak, majd helyrejövök apránként, vagy nem, a csoda ezúttal elmaradt.
