Jó, az egész egy tőről metszett baromság, amit ma megint összeizzadt a kormány, na ennek aztán végképp nincsen se füle, se farka:

"...továbbá lehetővé tenné, hogy az idegenrendészeti távoltartás intézményével sújtsák a bevándorlást szervező állampolgárokat." 

Ez micsoda, tessék mondani? Nem lehet az, amit tegnap már szétkiabált az Origó, hogy Soros Györgyöt ki akarják tiltani Magyarországról, mert ha idegenrendészet, akkor idegenekre vonatkozik, márpedig Soros nem idegen, magyar állampolgár is, tehát neki állampolgári joga, hogy belépjen a saját hazájába. Ahhoz, hogy ezzel a jogával ne élhessen, meg kellene vonni az állampolgárságát, de mire föl? Hozhatnának esetleg egy törvényt, hogy mindenkinek csak egy állampolgársága lehet, persze akkor az mindenki másra is kellene, hogy vonatkozzon, azt meg ugye nem szeretnék, mert akkor hová lenne az a sok jó külhoni szavazat, más okosság meg még nem jutott az eszükbe. De ami késik, nem múlik, megint kezdetét veszi egy társadalmi vita, lesznek plakátok, fórumok, talán megint lesz egy nemzeti konzultáció, mit lehessen tudni. 

Gyanítom, hogy maholnap már az egész világ rajtunk fog röhögni, már csak az hiányzik, hogy ballisztikus rakétákkal kezdjünk kísérletezni, hátha azzal rá lehet ébreszteni Brüsszelt, hogy a magyarokat érdemes komolyan venni.

Sokkal többről van itt szó, mint egy ember, a főgonosznak kikiáltott Soros György kitiltásáról. Már ebben a törvénytervezetben is vannak eddig még soha és sehol nem látott kezdeményezések, mint egyes civil szervezetek által külföldről kapott támogatásokra kivethető 25%-os illeték, de van ennek más haszna is. Egyrészt lehetőség arra, hogy naponta minden létező tömegkommunikációs csatorna erről szóljon, nyüzsöghetnek megint a fellobogózott polgármesterek és elmondhatják naponta, hogy Magyarország az egész világon a legbiztonságosabb, ami természetesen a kormánypártoknak köszönhető, lehet esetleg békemenetet indítani különböző helyekre, akár még Brüsszelbe is, emellett komplett pártokra, szervezetekre rá lehet sütni, hogy szervezik a bevándorlást, és ezen az alapon hozzá lehet látni az üldözésükhöz. Konkrétan ugyanis nincs megfogalmazva, mit értünk bevándorlásszervezésen. Nem biztos, hogy csak azt, hogy valakit becsempészek az országba, hanem azt is, ha a véleményemmel támogatom a bevándorlást. És akkor már akár egy-egy emberről is szó lehet. Ettől fogva senki ne legyen nyugodt, ha véleménye nem egyezik a kormánypártéval, akár ő is lehet a soros. 

Nem ismerem Geréb Ágnest, sőt, tőlem meglehetősen távol áll mindaz, amit ő képvisel, de ettől még nem értek egyet az ő meghurcolásával. Nyilván vannak nők, akik nem szeretnének kórházban szülni, bár nem igazán értem, mi a jó abban, ha a saját otthonukat kell alkalmi szülőszobává átrendezni, az apás szülés meg, hát fene tudja, nekem nem volt ilyen igényem, és nem elsősorban azért, mert annak idején erre nem volt lehetőség. Nekem az a véleményem, hogy a teremtés koronáinak a fajfenntartás eme fázisában nincs keresni valójuk. Viszont vannak párok, akik pont ezt szeretnék, és nekik miért ne lehetne más véleményük? 

Az előző generációk is szültek, többnyire nem kórházban, már csak azért sem, mert nem nagyon voltak kórházak, ha eljött az idejük, elküldtek valakit a bábáért, ha bába sem volt, akkor idősebb, tapasztalt nők segédkeztek, és mivel ez egy természetes folyamat, többnyire baj nélkül világra hozták a gyerekeket. Volt persze, hogy nem, de az okokat különösebben nem vizsgálták, ha a gyerek, az anya vagy mindkettő odaveszett, úgy fogták fel, mint valamiféle járulékos veszteséget. 

Ma sincs ez másképp. Ha kórházban történik meg, arra legtöbbször van megtámadhatatlan magyarázat, hogy előre nem látható komplikáció történt, és hogyan is vonná ezt kétségbe a kívülálló, hiszen rendelkezésre állt orvosok hada, műszerek, műtők, de hát vannak esetek, amikor hiába minden. 

Nem így, ha az eset nem kórházban történik, mert akkor már bátran lehet mondani, hogy bezzeg, ha mindez kórházban esett volna meg, nem így végződött volna. Pedig hát nagyon sok esetet ismerek, gondolom, más is, amikor kórházi körülmények között, fogadott orvos közreműködésével, problémamentes terhességet követően mégiscsak baj történt. Tudomásul kell vennünk, hogy a szülés egy fajta "veszélyes üzem", amelynek akkor is van kockázata, ha minden létező óvintézkedést megteszünk, és minden várandós nőre úgy kell tekintenünk, mint a háborúba induló katonára, aki győzedelmesen, kitüntetésekkel is hazatérhet, de az is előfordulhat, hogy odavész. 

Geréb Ágnes nyilván fanatikus, mi más magyarázat van arra, hogy még mindig kitart a rögeszméje mellett? Legalább el kellett volna bizonytalanodnia, de rajta valahogy látszik, hogy ő már holnap bátran folytatná a bábáskodást, meg van róla győződve, hogy ez annyira nagyszerű dolog, hogy feltétlenül holtáig képviselnie kell. Nők is vannak, akik továbbra is megbíznának benne, hát akkor tényleg bele kell ebbe avatkoznia a törvénynek? 

Nemrég a Tények Extrában volt szerencsém látni egy olyan körmönfont összeállítást, hogy azóta is össze vagyok teljesen zavarodva. Nagy szerencse, hogy nekem nincsen pártom, mert biztos, hogy rég elvesztem volna ebben a pártfinanszírozási törvénynek nevezett labirintusban, ami most nekem egészen olyannak tűnik, mint ami leginkább arra  jó, hogy bárkire bármit rá lehet húzni. 

De  ha már Tények, akkor lássuk a tényeket. Pesti Srácok kontra Czeglédy Csaba, akiről ezúttal megtudhattuk, hogy ő az MSZP meg a DK strómanja, és az a bűnszövetkezet, amit fönntartott, az igazából pártcélokat szolgált. Szóval a Pesti Srácok, ami tudvalevőleg egy jó nevű, hiteles sajtóorgánum, talált két embert, akik természetesen kérik a nevük elhallgatását, viszont arról számoltak be, hogy valójában ők diákmunka címén pártmunkát végeztek. Szórólapoztak, standoltak, és hogy amit Gyurcsány adott kölcsön, vagyis nem Gyurcsány, hanem a felesége, az igazából nem is kölcsön volt, hanem fizetés ezekért a pártmegbizatásokért. Vagyis a kör itt bezárult. Ja, és hogy például Vágó István is így kapta a fizetését a fellépéseiért. A Tények a nyomatékosság kedvéért megszólaltatott olyan komoly személyiségeket, mint ifjabb Lomnici Zoltán és Hidvéghi Balázs, akik csóválták a fejüket és mondták, hogy juj, hát ez bizony felveti a gyanúját annak, hogy itt tiltott pártfinanszírozás történt. Ezek után majd megy az ÁSZ és jól megbírságolja ezeket a pártokat is néhány százmillióra, és még örüljenek, ha nem oszlatják fel őket ezek után. 

Túl azon, hogy el nem tudom képzelni, mikor és hol végezték azok a diákok azt a töméntelen pártmunkát, aminek semmi látszatja nem volt, bár lehet, hogy ez afféle földalatti pártmunka volt és nem volt szabad látszani neki, de hát valami eredménye csak lett volna, gondolom. Mint diák-pártmunkát emlegették a nevezett pártok rendezvényein való megjelenést is, tettek rá vágóképet is, amelyeken - bár borzasztóan figyeltem - egy árva fiatalt se láttam, galambősz nénikék és bácsikák alkották a közönséget, vagyis hát nem kimondottan diákmunkások, hacsak nem álruhában voltak. Meg azt se egészen értem, hogy Vágó milyen fellépéseiért kapott fizetést, tán énekelt valahol? 

Az összeállítás vissza-visszatérő képeként megjelent Czeglédy, talpig bilincsben, hát ez is egy érdekesség, hogy míg az ő arcát naponta többször megmutogatják nekünk, egyéb hátborzongató hírekben a címeres gonosztevők, többszörös gyilkosok arcát gondosan kikockázzák, az ember nem is érti, minek mutatnak olyan képet, amin csak az inge meg a nadrágja látszik valakinek, ettől lesz hiteles, hogy nem csak kitalálták az egészet? 

Na de vissza a lényeghez. Ha valaki érti, mi fán nő ez a pártfinanszírozási rendszabályozás, magyarázza már el. Ha én megbolondulok és magamra veszek egy akármilyen párt plakátját és azontúl abban flangálok, mint valami szendvicsember, kinek mi köze van hozzá? És ha nem elhivatottságból teszem, hanem engem a párt ezért megfizet, nincs neki ehhez joga? Ha felajánlom egy pártnak, hogy a konyhámban berendezheti az irodáját és cserébe nem kérek érte pénzt, akkor őt is megbüntethetik meg engem is? 

Híre ment, hogy a kormány döntött,  pontot kell tenni a Hős utcai áldatlan állapotok végére, 2,1 milliárd forintot biztosít Kőbányának, hogy felszámolhassák a Hős utcai zűrzavart. Nem jártam sose a Hős utcában, amit a tévéknek köszönhetően láttam belőle, az is pont elég volt, hát tényleg borzasztó, aztán az embernek egyből az jut eszébe, hogy 2,1 milliárdból azt ott el lehet rendezni? Az semmi pénz a probléma nagyságához képest, és persze azonnal a minden másra elherdált tíz- és százmilliárdokra gondolunk, hogy mennyi fontos és értelmes dolgot lehetett volna és lehetne azokkal a pénzekkel kezdeni. Mert azért ne legyenek kétségeink, rengeteg sok Hős utca van kishazánkban. Aztán Sváby műsorában is mutattak egy kis helyzetjelentést Csenyétéről, mint elhangzott, a legszegényebb magyar falu, elvitt a stáb egy doboznyi édességet, amit egy fővárosi középiskola diákjai adtak össze kimondottan a csenyétei gyerekeknek. Azt is mutatták, amint élelmiszercsomagokat oszt valami alapítvány, sorban állt az egész falu, magától értetődő természetességgel vették át a csomagokat, nekik erről szól az életük, néha jön a szállítmány és akkor érkezik valami adomány. Az egész faluban lehet összesen nyolc-tíz ember, akinek van munkája, a többiek az ég tudja, miből élnek, jó, gyerek tengernyi sok van, a családi pótlék jelenthet valami biztos jövedelmet, meg talán némi segély, de még elképzelni is képtelenség, hogyan tudnak ott létezni emberek. Riporter bemegy egy házba, az egész egy helyiség, csoda, hogy nem dől rájuk,  akkora ablak van rajta, mint egy lőrés, és gyakorlatilag nincs benne semmi, csak egy tűzhely-féle látszik, ég benne a tűz. Okosakat kérdez, például, hogy hol szokta fürdetni a gyerekeket? A háziasszony válaszol, hát van egy teknőféle, abban. Persze víz sincs a házban, de még az udvarban se, valahol a távolban kéklik egy közkút. Vécé kint van? Kiderül, kint sincs. Hát akkor hogyan oldják meg? Ott kint a kertben, így a válasz. A kert attól kert, hogy kívül van

Eközben harsog a médiából, hogy egyre szebb a jövő, nőnek a bérek, csökkennek az adók, a családi kedvezmények már az egekben, Deutsch előadja, hogy idén is milliárdok maradnak a zsebünkben, mert csökken az internet áfája. Az ország fejlődik, illetve az ország egy része, de van egy kicsit sem elhanyagolható része, amelyik már annyira mélyen van, hogy lejjebb már nem kerülhet. Valóban szörnyű az egészségügy helyzete, az oktatás helyzete, és sorolhatnánk, de a legszörnyűbb mégis az, hogy irgalmatlanul sokan élnek állati sorban, és talán már a 24. órán is túl vagyunk ahhoz, hogy hozzálássunk ennek a borzalomnak a rendbe tételéhez. Nem adományokra van szükség, ehhez kevés a Mikulásgyár, kevés a sok civil szervezet, ehhez egy normális kormány kellene, amelyik végre szembe mer nézni ezzel a gonddal és meghirdet egy cselekvési programot, mert ezt meg kell oldani. Sokba fog kerülni? Nyilván, de ezt nem lehet megúszni. Nem lehet okosakat mondani, hogy miért nem dolgoznak, meg miért van annyi gyerekük, meg miért nem művelik a kertet, nem elég csirkéket meg malacokat osztogatni. Ezek üres szavak, semmire nem jók. Tenni kell most már végre, mielőtt akkorára nő a nyomorúság, hogy végképp beleragadunk. 

Az adóhivatalt addig se kedveltem, amíg APEH volt, azóta egyre csak romlik a helyzet, most már, hogy NAV fedőnéven magánhadsereg lett belőle, már egyenesen utálom. Jó, tudjuk, hogy nekik ilyen mocsok munkájuk van, meg hát alapjában véve szükség is van rájuk, mégis, nem tudom, kerülhetnék-e olyan nehéz helyzetbe, hogy NAV vagy BKV-ellenőr akarjak lenni. Ma ez a sütőolajas ember került a szimpátiám középpontjába, úgyhogy most el is panaszolom, mi történt vele. Aztán mondhatjátok, hogy nincs igazam, de hiába mondjátok, mert szerintem égbekiáltó disznóság, ami vele megesett, és ideje volna érte is tiltakozni már egy kicsit. 

Szóval ez valami ezereszű emberke lehet, aki szerette volna olcsóbbá tenni az üzemanyagot. Hülye módon nem Tállait kereste meg a problémájával, hanem azt hitte, van ő olyan ügyes, hogy egyedül is megoldja. Beszerelt egy tartályt az autójába, amibe használt sütőolajat töltött és vígan autózott vele, ez volt az ő biodízele. Igen ám, de nem számolt azzal, hogy a NAV-osok is autón járnak, és egyszer valahogy kiszagolták a turpisságot. A szó szoros értelmében, mert emberünk kocsiját rántotthús illata lengte körül, és ebből gyanakodni kezdtek, megállították és leleplezték. A névtelen feltalálót példásan megbüntették, helyben elkobozták az autóját, ráadásul jövedéki törvény megsértése miatt indítanak eljárást, amelynek a végén legalább harmincezer forintra meg is fogják büntetni. Hogy jobban értsük, mennyire szörnyű ez a cselekmény, megszólalt egy szakértő, hogy milyen veszélyes tud lenni egy ilyen tartály, mert baleset esetén kigyulladhat az autó. Nem mintha egyébként nem gyulladhatna ki baleset esetén az autó, na de mindegy. 

Ha bárki képes meggyőzni arról, hogy ez az ember valóban megsértette a jövedéki törvényt, az kap egy piros pontot. Mondjuk nekünk is van itthon több nagy kanna használt sütőolajunk, mi ebben a bűncselekmény? Ha elégetem a kertben, ha a lefolyóba öntöm, akkor tényleg rombolom a környezetet, de egyébiránt kinek mi köze hozzá, hogy megiszom vagy mit csinálok vele? Arról nem esett szó, hogy káros lenne a környezetre, ha valaki sütőolajjal autókázik, de ha mondjuk mégis az, akkor arra másféle bírságot kellene kiszabni, arról nem is szólva, hogy mire föl nézegetnek be az adóellenőrök az ember motorházába? 

Erről jutott eszembe a Vissza a jövőbe című film, hogy a professzor megnézhetné magát, ha nálunk találná fel az időutazásra alkalmas autót, egyből ott teremne egy seregnyi NAV-ellenőr, aztán ha kiderülne, hogy szeméttel működik a fluxus-kondenzátor, azt is biztosan elkoboznák, mert hát ezen az alapon az is a jövedéki törvény megsértése. Ha ráadásul a teleportálást találná fel valaki a mai Magyarországon, talán életfogytiglani börtönbüntetés várna rá, az már olyan fokú jövedéki törvénysértés, hogy ki se lehet számolni, mennyi adótól esne el miatta a költségvetés. 

Itt járt ma egy ismerősöm, akinek általában nem szoktam örülni, mert annyi hülyeséget tud összehordani rövid idő alatt, hogy belezsibbad az ember agya. Neki csupa bonyolult problémája van, most éppen az, hogy van 150 ezer forint távfűtési díjelmaradása, amit a cég továbbadott a közjegyzőnek, az felszólította hogy fizetné ki, előbb elkezdett erősködni, hogy hát neki nem is kell a fűtés, mert nem fázik, végül nagy nehezen belátta, hogy azt bizony be kell fizetni, akkor azért nyaggatott, hogy írjam meg a kérvényét a részletfizetésre, meg is csináltam, erre nem adta postára időben, ezért elutasították. Most fellebbezhet 15 napon belül, ami három napja letelt, de ő fellebbezni akar, ráadásul most már hétezer forintot is kellene fizetni a fellebbezésért, nagy nehezen lebeszéltem róla, mert ennek már tényleg semmi értelme. Közben egyhuzamban sajnáltatta magát, hogy csak 150 forintja maradt nyugdíjig (nagyjából annyi a nyugdíja, mint nekem), egyre el akarta adni nekem az Erzsébet utalványait, mert mit vásároljon ezer forint értékben, ő gyakorlatilag nem szokott enni. Kínáltam neki kaját, az nem kell, mert ő nem éhes, Gondolom, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ha olykor van pénze, akkor szélsebesen elissza, aztán, mivel már kiöregedett a részegeskedésből is, hol innen, hol onnan viszik el a mentők. Nemrég Fehérváron volt kórházban, mert valahol Gárdonyban volt fontos elintézni valója egy borozóban, és utána összetörte magát, még neki állt feljebb, hogy minek kellett őt ilyen bajba keverni, jó, hát elfeküdt egy országúton, de nem azért, mert részeg volt, hanem mert rossz a szeme, alighanem hályogos és nem lát. Biztattam, hogy talán menjen el orvoshoz, de nem, egyrészt ő nem ér rá ott üldögélni, és különben is fél az orvosoktól. A végén odáig jutottunk, hogy neki szörnyen nehéz a helyzete, mert meg fog halni (74 éves). Ez már tényleg vígjátékivá tette a helyzetet, nekem kellene sajnálnom őt, mert ő meg fog halni, ebből nyilván az következik, hogy én ezzel szemben sose halok meg. Ahogy ott rogyadozott meg siránkozott, egyre jobban éreztem magam, rájöttem, hogy hozzá képest én egy ugribugri bakfis vagyok, határozottan felértékelődtem a saját szememben, frissnek, ruganyosnak és főleg baromi okosnak éreztem magam, úgyhogy jöjjön csak máskor is, pszichésen jól hat rám. Ez lehet a magyarázat arra, hogy sok öreg nagyon szeret nyugdíjas klubokba járni, ott időről időre találkozhat a kortársaival, olyanokkal is, akik rosszabb állapotban vannak, mint ő, és ettől úgy érezheti, hogy ő milyen nagyon szerencsés. 

Mivel senki nem volt itthon rajtam kívül, nem tudtam neki pénzt adni, mert nekem nincs pénzem, a fiam a pénzügyes, ő vásárol, ő csinál minden ilyen üzleti dolgot, engem gyakorlatilag nem érdekel a pénz, de most kérek egy ezrest, hogyha holnap ez a szerencsétlen flótás megint idejön - mert idejön - tudjak neki valamennyit adni. Többet nem szabad, ezer forintból talán nem tud annyira berúgni, hogy megint valami marhaságot csináljon. 

Valami verseny-féle látszik ébredezni a kormányoldali tévécsatornáknál. Az ellenoldallal nem bírnak versenyezni, mert ugye ellenoldal már szinte nincs is, hát kénytelenek egymással vetélkedni. Az Echo nagyot lépett előre, teljesen új nekik a stúdiójuk, az, hogy nekem nem tetszik, az nem jelenti, hogy ne került volna nagyon sokba, persze ha valami nem jó, legalább szép legyen, talán ez volt az elképzelés, olyan az egész, mintha egy varieté szilveszteri műsorát nézné az ember, háttérben a sok cifrasággal, összességében engem valamiért a Futrinka utcára emlékeztet, szinte várom, hogy jobbról bearaszol Mazsola. 

Tegnap igen jól szórakoztam, csináltak egy hosszabb hírt arról, hogy elment a mi nagyszerű vezetőnk Brüsszelbe, de előtte még az Echo TV meginterjúvolta. Hogy hol esett meg a beszélgetés, nem tudom, nem vagyok ismerős úri helyeken, talán a repülőtéren a kormányváróban, mindenesetre technikailag nem voltak éppen a helyzet magaslatán. Úgy kezdődött a riport, hogy ott állt a miniszterelnök és mozgott a szája, de hogy mit mondott, azt sose fogjuk megtudni, mert egyáltalán nem lehetett hallani. Ez azonban kicsit se zavarta a riportert, mert azzal folytatta: Ezt üzente a miniszterelnök, mielőtt elutazott Brüsszelbe, a csúcstalálkozóra. Ezek után bátran oda lehet képzelni bármit, ami szerintünk odaillő. Legalább egy jeltolmácsot hordhatna magával, aki elmutogatja, ha már nem halljuk, azért ez hatalmas veszteség, hogy egy ilyen fontos pillanatban üzen valamit nekünk, az ő népének, erre kárba megy az egész, most itt állunk és hiába akarunk lelkesedni, nem tudunk, mert odavesztek a fontos szavak. 

Ha már szót ejtettünk a felcsúti tévé dizájnjáról, hát beszélhetnénk a miniszterelnök dizájnjáról is, bár egészen nyilvánvaló, hogy nem tűr beleszólást abba, hogyan nézzen ki, pedig hát nem volna hátrányos, ha legalább tükörbe nézne néha. Jó, legyen az embernek saját stílusa, de ez nem stílus, inkább valamiféle önkép-zavar, a félvállra vetett hátizsák csakis szimbólum lehet, a lazaságot, az ifjúkori lázadást jelképezné, szóval nézzünk már egyszer bele abba a hátizsákba, mi a nyavalyát vihet benne? Abban van a pizsamája, a papucsa és a fogkeféje? Vagy Anikó asszony ilyenkor feltarisznyázza, ken neki néhány szendvicset parizerrel, hátha megéhezik útközben? Mi lehet az, ami annyira személyes és olyan fontos, hogy semmiképp sem adja ki a kezéből, mert ugye láttunk mi már más nagy embereket is ide-oda érkezni, egyik se hurcolja magával a motyóját, elvégre a kíséretükben van egy csomó lótifuti, akikre bátran rá lehetne bízni akármit, szóval a hátizsák csak a szerep tartozéka lehet. 

Mészáros Lőrinc is szerepet játszik, ő most úgy lehet, mint a mesebeli szegény ember, akit megviccelt az ő királya, és amíg aludt, áthelyeztette a palotába, aztán amikor felébredt, az egész udvar eljátszotta, hogy ő a király, és mert jól alakították a szerepüket, el is hitte, hogy tényleg az, de aztán mire nagyon belejött volna a királykodásba, vége szakadt az egésznek. A mi Lőrincünk is most már egészen úgy tesz, mint aki világéletében ehhez volt szokva, ott ücsörög valami tanácskozáson, ahol éppen valami nemzetközi céget fognak létrehozni állítólag az ő vezetésével, ezért aztán fontossága tudatában még a szemüvegét is fölteszi és bőszen nézegeti az előtte lévő iratokat, úgy tesz, mintha értené is, miről van szó. Nyilván azt hiszi, hogy ő most már egy másik sínen száguld és ez most már a végleges állapot, pedig hát vele is megeshet, hogy egy szép napon azon veszi magát észre, hogy Mari nénivel alkudozik, hogy mennyiért javítaná meg a konvektorát. 

Olvasom, hogy Solymáron az időközi önkormányzati választáson elsöprő győzelmet aratott a kormánypárti jelölt. Pedig az ellenzék összehozta az összefogást, mégis alul maradt. Szerencsére megtalálták az örömöt az ürömben, mert igaz, hogy kikaptak, de azért nem olyan nagy arányban, mint korábban, szóval van itten fejlődés, csak győzzük kivárni a végét, ha így megy tovább, néhány évtized múlva már esély lesz akár a győzelemre is. 

Kár lenne persze ebből messzemenő következtetéseket levonni, Solymár sose a baloldaliságáról volt híres, meg aztán egy piszlicsáré kis körzetről van szó, összesen nem egészen négyszázan szavaztak, aztán meg nem vagyok Solymáron ismerős, lehet, hogy a győztes legfőbb érdeme nem az volt, hogy kormánypárti, hanem hogy felettébb népszerű az alszegen, ő a körzeti orvos vagy a kocsmáros vagy a boltos, szóval annyiféle körülmény létezik egy ilyen helyi voksolásnál, ami nem vetíthető ki országos méretekre. Ott legalább összefogott majdnem a teljes ellenzék, ez is valami. 

Nem mindenki vett részt a közös akarat megvalósításában, például a Jobbik nem szállt be az összefogásba, a Munkáspárt meg úgy döntött, hogy önállóan méreti meg magát. Hát nem tudom, mennyire elégedettek az eredménnyel, két szavazatot még én is tudnék Solymáron szerezni, ahol pedig senki se ismer, de ha magamra szavazok, meg még a családból valaki rám adja a szavazatát, már meg is van ez a fényes eredmény. Azt csak ők tudnák megmondani, mi volt az értelme a hajcihőnek, valamit biztosan bizonyítani akartak, talán egyszer majd megtudjuk a nagy titkot. 

Ennek kapcsán előjöttek az emlékek, ugyanis az én szüleim is Munkáspártiak voltak, illetve kommunisták, akik a pártszakadást árulásnak tartották és az MSZP-be semmiképp se léptek volna be, maradt nekik a Munkáspárt. A helyi alapszervezetükben voltak vagy tízen és borzasztó komolyan vették magukat, ahány választás volt, mindig indítottak jelöltet, volt országgyűlési képviselő-jelöltjük, polgármester-jelöltjük, helyi képviselő-jelöltjeik minden körzetben, és amikor kampány volt, még anyám is elindult, pedig egyébként ő a házból se ment ki, de hát a kampány az borzasztó fontos ügy volt, felöltözött szépen, fogta a retiküljét és járt házról házra. Őt persze mindenhol szívesen fogadták, mert mindenki szerette, a fél várost tanította, és próbált híveket szerezni a pártnak és a jelöltnek. Aztán minden választáson szereztek néhány szavazatot, én is mindig rájuk szavaztam, leginkább azért, hogy örüljenek, pedig némelyik jelöltjük borzasztóan alkalmatlan volt, de hát nem volt kiből válogatniuk, azt pedig elképzelhetetlennek tartották, hogy ne indítsanak jelöltet. Mert az valami olyat jelentene, hogy ők már nincsenek is. 

Lehet, hogy ugyanez a magyarázat a kispártok keménykedésére? Annyira másnak érzik magukat a többi pártoktól, hogy elképzelhetetlennek tartják az együttműködést? Vajon a tagság vagy a vezetőség akarja a különállást? Jó lenne ezt többet bogozgatni, talán többet megtudnánk magunkról is. 

Nem szeretnék most Pócs János helyében lenni. Máskor se szeretnék, de most aztán különösen, amióta sikeresen belenyúlt a bilibe és szárnyaira kapta az ötperces hírnév. Először biztosan örült is neki, amiért hirtelen megnőtt a nézettsége, aztán lassacskán kijózanodott, valószínűleg most is ott ül valahol a gép előtt és igyekszik eltüntetni a töméntelen hozzászólást, amelyben gratulálnak neki ahhoz, hogy ekkora nagy tirpák tudott lenni. 

Igazából nem is ő volt az elkövető, ő csak megosztotta - ámbár ha megosztunk valamit és még hozzá is fűzünk valami okosságot, akkor az már olyan, mintha mi magunk tettük volna. Szóval valami jászsági falu polgármestere elzarándokolt az ő erdélyi testvérfalujába, ahol nagyon megörültek neki, annyira, hogy nemcsak legyilkoltak egy disznót, hanem még azzal is a rangos vendég kedvében akartak járni, hogy egy neki imponáló feliratot helyeztek el rajta - amúgy nem nagyon hiszem, hogy Erdélyben központi téma lenne Soros. Ennek olyan nagyon megörült a jászsági ember, hogy fontosnak érezte a nagy eseményt megörökítő fotót elküldeni az országgyűlési képviselőjének. Hadd örüljön, ugye. 

Ma nagyon sokan véleményezték Pócs disznó-ügyét, többek között megnyilatkozott a KDNP egyik üdvöskéje, Hollik István, akinek szépen nődögél már a beültetett haja, és biztosan nagyon büszke rá, azért szónokol ha kell, ha nem. Ezúttal azzal hozakodott elő, hogy ő ismeri Pócs Jánost, rendes és megbízható embernek tartja, igen, értjük, ez csak részben szól Pócs Jánosról, nagyobb részt az a lényege, hogy aki mondja, az aztán egy olyan személyiség, akinek a véleménye megalapozott, ha ő kimond valamit, akkor az úgy is van, és így tovább. Aztán azt fejtegette, hogy hogyan is volt ez az egész azzal a disznóval, hogy sok volt egy ólban és amelyiket levágták, az volt a soros, nem kell ebbe belemagyarázni semmit. 

Hát ezt is megéltük. Pócsról eddig nem sokat hallottunk, valószínűleg ezután se fogunk, hacsak nem süt el megint valami poént, nagy dolgokra ne számítsunk azért, legfeljebb valami olyan telne ki tőle, hogy letolja a nadrágját és odamutatja az ellenzéknek a csupasz ülepét, aztán várja, hogy a nézők megtapsolják, mert ismét rettentő jópofa volt. Vannak, akiknek az ilyesmi baromi vicces tud lenni, de hát nem vagyunk egyformák. 

Szerencsére. 

Most már megnyugodhat mindenki, darabra pontosan elárulták, mennyi konzultációs mifene érkezett vissza. Nagy az öröm fideszéknél, nem is tudom, mit kezdenek most a temérdek papírral, talán fölrakják egy teherautóra és kiviszik Brüsszelbe, és odaborítják az uniós bürokraták elé, hadd lássák. Mert ez egy bizonyíték mindenre a világon. Hogy itten demokrácia van és működik, lám, a kormány megkérdezi az embereket, azok pedig válaszolnak is neki, így ha a miniszterelnök azt mondja ott az Európai Tanácsban, hogy nem akarunk bevándorlókat, hát ő aztán nem csak úgy a hasára ütött, hanem mögötte áll az emberek sokasága. 

A szám önmagában csak annyira sokatmondó, mint bármely szám. Gyerekkoromban az 1999-es Ságvári Endre úttörőcsapat tagja voltam, akkor se tudtam, mit jelent az 1999, sőt, ma se tudom, hogy tényleg ilyen sok Ságvári nevű csapat létezett az országban, vagy csak úgy kitaláltak oda egy számot, és eszembe nem jutott volna utánajárni. Ez a konzultáció meg valójában nem konzultáció, szóval más név illetné, és még lehetne rajta finomítani, kár is rátenni többféle válaszlehetőséget, főleg, mert a kérdés nem is kérdés, hanem sugallat, de hát ezt tudja is mindenki, illetve nem mindenki, mert azért vannak elég sokan, akiknek amúgy nincsen saját véleményük és most nagyon boldogok, mert azt hiszik, hogy ők most elmondták a véleményüket és azt meg is hallgatták. 

Erről az egészről nekem azok a boldog idők jutnak eszembe, mikor valami Ki Mit Tud? alkalmából úgy szavazott az ország, hogy a villanyt kapcsolgattuk, na igen, akkor még jó világ volt, összesen egy tévécsatorna létezett nálunk, tényleg mindenki azt nézte, és amikor a kedvencünkre kellett szavazni, akkor rohangáltunk a kapcsolókhoz, egy riporter meg ott állt valami erőműben és nézték a mutatót, hogy mikor mennyire leng ki, de hát ma már ez kivitelezhetetlen ezer okból. Lehetne másképpen is konzultálni, ráadásul közpénzt a dolog nem is igényelne. Ha a miniszterelnöknek lenne egy kérdése, föltenné a Kossuth Rádióban, mert ő csak ott hajlandó ilyesmit megtenni, a népek meg emelt díjas sms-ben válaszolgatnának. Még tovább is lehetne finomítani a dolgot, mondjuk aki nem akar migráncsokat, az 500 forintért sms-ezhetne, aki meg akar, annak 1000 forintba kerülne, így talán még a megveszekedett ellenzékiek is jobb útra térnének és belátnák, hogy azért jobban megéri nekik a kormánnyal való egyetértés. A bevétel meg mehetne valami nagyon nemes célra, mondjuk állíttathatnának keresztet minden település főterére. 

Na szóval ez a konzultáció ha másra nem is, de arra jó, hogy az embernek újabb okos ötletei támadjanak.