Túl vagyunk a nemzeti összetartozás napján, keseregtünk egy sort Trianon miatt, és persze voltak rá utalások, hogy nem, nem, soha nem törődünk bele. Kommentek özöne foglalkozott vele, hogy milyen hazafiatlanok egyesek, mert nem fáj nekik eléggé a veszteség, és olvastam olyat is, hogy aki a nemzet ellen cselekszik és érez, annak halálnak halálával kell lakolnia.
Ez azért mellbe vágó, nem is tudom, hogyan képzeli el az indítványozó, ki, hol és milyen alapon döntené el azt, hogy ki cselekedett vagy pláne érzett a nemzet ellen? És aztán nyilvánosan végezné ki? És milyen módon? Kerékbe törné, máglyán égetné el, karóba húzná vagy felnégyeltetné és kiszögezné a darabjait elrettentésül a forgalmasabb helyekre? Valóban itt tartunk, hogy a harmadik évezredben emberek normálisnak tartanák, hogy halomra öljük egymást azért, mert egyesek nem eléggé hazafiasak? És miért nagyobb hazafi az, aki egyfolytában azt hangoztatja, milyen sanyarú sorsuk van az elcsatolt területeken élőknek, annál, aki úgy véli, a közel száz év most már elég idő arra, hogy megbékéljenek a sorsukkal és alkalmazkodjanak a helyzethez?
Amióta tagjai vagyunk az Európai Uniónak, egyre kevésbé van jelentősége annak, hogy ki hol él. Az, hogy támogatjuk a határon túli magyarságot, rendben van, bár azt megkockáztatnám, hogy a gazdasági támogatás nem helyénvaló, mi több, nem is erkölcsös akkor, amikor a határokon belül is lenne éppen elég támogatni való feladat. Sokkal nagyobb szükség lenne arra, hogy kormányunk a lehető legjobb kapcsolatot ápolja a kérdéses országok kormányaival, gyakori, minél magasabb szintű találkozókra, megbeszélésekre lenne szükség, nem orvul uszítgatni a határon túli magyarokat a saját kormányuk ellen, valószínű, hogy sokkal több eredményt lehetne elérni.
Érdekes, hogy Orbán Viktor még egyszer sem járt Bukarestben például, ugyanakkor Erdélybe úgy mászkál, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kárpátaljára is legfeljebb Szijjártó megy el, ami azért nem ugyanaz. A visegrádi együttműködésre borzasztó büszkék vagyunk, ugyanakkor Romániával például még kísérlet se történik egy szorosabb együttműködésre. A kérdés tehát az, hogy tulajdonképpen kinek is nem fáj eléggé Trianon?