Véget ért a labdarúgó-világbajnokság, a végére már valóságos világok háborújává lombosodott az egész. Nem egyszerűen a franciák és a horvátok vívták a döntőt, hanem a keresztény kultúrájú csapott össze a bevándorlóországgal, és bár a bevándorláspártiak győzedelmeskedtek, mégis valóságos Facebook-legendárium kerekedett néhány nap alatt a második helyen befutó horvát csapat köré. Híre kelt, hogy a horvát válogatott az elesett gyerekek megsegítésére ajánlotta fel az egész jövedelmét, amit a világbajnokságon való szerepléséért kapott, az aranylabdás játékos szülőfaluja minden lakosának kifizette az összes adósságát, aztán az idealizálás átterjedt a focistákról egész Horvátországra, ahol a miniszterelnök azzal kezdte ténykedését, hogy egyből felére csökkentette a miniszterei fizetését, emellett fotók is kerültek föl az elnök asszonyról, aki nemcsak igazságos, de ráadásul még csinos is, nem úgy, mint mondjuk a mi miniszterelnökünk, akit nem győzünk szégyellni. Ami igaz, az igaz, régen volt már az, amikor Petőfire emlékeztetett valamelyest, az ember nem is szeretne belegondolni, vajon Petőfi is így változott volna-e meg külsőleg és belsőleg, ha nem esett volna el a harc mezején. A horvát legenda nőttön nőtt, egyre inkább mint ellenpéldát emlegette a köznép, hogy bezzeg nálunk ilyesmi elő nem fordulhat, nálunk nem olyanok vezetik az országot, akik kicsit is szívükön viselnék a nép problémái, itt nem ajánlanak fel jótékony célra semmit a sajátjukból, arra bezzeg van gondjuk, hogy a saját tiszteletdíjukat megemeljék. 

Persze vannak kivételek, például a DK-s képviselők ezzel a mostani emeléssel nem értenek egyet és ki egy részét, ki az egészet fel fogja ajánlani valamilyen nemes célra. Ezt azért nem mindenki teheti meg, biztosan vannak olyan képviselők, akik a tiszteletdíjukból élnek, ők nem igazán ajánlhatják fel másnak, mert nekik maguknak is szükségük van rá, hiszen nekik gyakorlatilag ez a fizetésük. Aki egyébként milliárdos, könnyen beszél, és igazából nem is érti az ember, minek az amúgy dúsgazdag embernek az a tiszteletdíj. Nem is azt kellene mondani, hogy kapjanak minimálbért, mert az valóban nagyon kevés. Kellene valamilyen illetményalap  ezen a pályán is, mint a közalkalmazottaknál, hozzá egy szerény szorzó, és akkor nem fordulhatna elő, hogy most már arról beszélnek, hogy a miniszterek fizetése szégyenteljesen alacsony, legalább havi ötmillió forintra kell emelni. Amikor ezt hallja a kisember, belegondol, hogy rendben  van-e ez így, hogy ő két-három év alatt keres ötmillió forintot, amennyit a másik egy hónap alatt hazavisz, hát ennyivel azért talán nem ér többet. 

Most már jönnek a leleplező írások, hogy a horvát legenda nem is igaz, hazugság az egész, a focicsapat nem ajánlott fel pénzt senkinek, a miniszterelnök asszony nem csökkentette a miniszterek fizetését és nem is ő van a bikinis fényképen, és a horvátok különben is nacionalisták meg a délszláv háborúban nem viselkedtek valami szépen és punktum. Igazából az ember csak azt nem érti, miért baj, ha álmodunk magunknak egy idilli országot, miért baj, ha azt képzeljük, hogy valahol olyan dolgok történnek, amilyenek nálunk sose fognak?