Időnként elképedek a Facebookot nézegetve, pedig én csak azt látom, amit az ismerőseim közzétesznek, így meglehetősen szűrt információkkal rendelkezem. A minap valaki közzétett egy költeményt, amit valaki a Facebookon publikált Orbán Viktor születésnapja alkalmából. Ott volt a poéta neve is, nem volt túl nehéz rálelni az adatlapjára. Kíváncsi lettem rá, ki lehet ő. 

Pomázon él és rokkant nyugdíjas, özvegy is, viszont van neki 1179 ismerőse - mindez nem árul el róla túl sokat, csak adat. Több fotót is közzétesz, látható kalapban, kalap nélkül. A fejlécben egy fotón ő látható Kósa Lajos oldalán a Parlamentben - hogy mit keresett ott, el nem tudom képzelni, nem is valószínű, hogy fontos. Csak neki az, de neki nagyon. Na és persze ott a legfőbb vezér fotója is, és ha a bejegyzéseket olvassuk, azokból az derül ki, hogy az imádat nem új keletű, már évekkel ezelőtt is túláradó köszöntőket tett közzé a bálvány születésnapja alkalmából. Míg három éve azt írta: köszönjük, hogy van nekünk, köszönjük, hogy a népért él, most már úgy kezdődik a vers: Tán Isten küldte őt ide, a Földre...A verset pedig a rajongótábor kommentjei követik.

Honnan, miből táplálkozhat ez a lelkesedés? Más lehet arrafelé a levegő? Érthetetlen. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazokat a híreket halljuk, hát hogyan lehetséges az, hogy ennyire másként érzékeljük a valóságot? Mintha A vakok országába tévedt volna az ember, ahol az a természetes, ha nem lát, ha pedig mégis, akkor úgy vélik, meg kellene fosztani ettől a rendellenességétől. Hiszen erre semmi szükség, ez valamiféle abnormalitás.