Kiment a stáb az Alföldre, ahol most 1 kilométer sugarú körben elrendelte a NÉBIH az összes baromfi kiirtását. Mutatták a hangárszerű építményeket, amelyek üresen állnak, mint elhangzott, előző nap még sok ezer kiscsirke nevelkedett ott, de aztán megszületett a döntés a megsemmisítésükről, mert így akarnak gátat vetni a madárinfluenza terjedésének. Szerencsére magát az aktust nem láthattuk. A gazdák nem akartak kamera elé állni, van nekik most éppen elég bajuk, azt mondják, meg fogják téríteni a kárukat, de hogy ki, mikor és hogyan, arról még nincs információ. A telepeken dolgozók sem nyilatkoznak, ők is tele vannak aggodalommal. Ha nincs állat, nincs munka, ha nincs munka, nincs pénz, és ha nincs pénz, akkor nincs élet.
Mégiscsak akadt egy gazda, aki szóba állt a riporterrel. Ő csak saját használatra tart baromfit, de rá is vonatkozik a rendelet, még nem tudja, hogy melyik napon, de egészen biztos, hogy megjelennek a fehér ruhások és elpusztítják a tyúkjait. Na de az a jövő, a jelenben viszont a tyúkok még mit sem sejtve szaladgálnak az udvaron, a gazda pedig áll az udvar közepén, kezében egy edény, benne kukorica, azt szórja a jószágnak. Közben mondja: ezt nagyon szeretik, és szép lesz tőle a tojás sárgája. Nem kérdezik meg tőle, mi értelme van annak, hogy a halálra ítélt állományt kukoricával örvendezteti meg, ő se meditál azon, van-e még bármi jelentősége a tojássárga színének, vagy ha el is gondolkodik rajta, nem mondja...