Egyre javulnak hazánkban a termékenységi mutatók, hangzott el a napokban. Ennek köszönhetően talán nem pusztulunk ki időnap előtt, ámbár még így is le vagyunk maradva az európai átlaghoz képest, ami eléggé elszomorító, tekintettel arra, hogy a európai ember se kifejezetten szapora fajta manapság. No de aggodalomra semmi ok, a miniszterelnök kézbe veszi a dolgokat és megállapodást fog kötni a magyar nőkkel. Nem akármilyet, hanem húsz-harminc évre szólót. Mondjuk ezt a húsz-harminc évet nem igazán tudom hova tenni, hogy miért pont annyi, de biztosan van erre valamilyen illiberális magyarázat, amit idővel meg fogunk érteni.
A női népesség tetemes része kirekesztetik ebből a stratégiai megállapodásból, mi, akik már túlléptük a szülőképes kor határait, nem jövünk számításba, mint partnerek, ámbár ki tudja, a biológia ma csodákra képes, elképzelhető, hogy akadnának olyan vállalkozó szellemű dédnagymamák, akiket még lázba hozna a reprodukció lehetősége, de igazából a fiatal nők a célközönség. Akik eddig is szülhettek volna nyakra-főre, csak nyilván nem akartak. De majd most! Meghallgatják a magyar nőket, mondják el, mi kellene ahhoz, hogy többet szüljenek. Ez remekül hangzik, talán lesz egy nemzeti konzultáció ebben a témakörben, amiből majd kiszűretik a lényeg, mivel lehetne ösztönözni a termékenységi kedvet. Talán havi ötezer forintos adókedvezmény a kismamáknak, a családok megerősítésére is szükség lenne, mondjuk be lehetne tiltani a válást, a lombikprogramot is hasznos lenne felfejleszteni, ha másért nem, hát azért, hogy növeljük az eredményességet, hiszen beültetéses eljárással akár hármasikrekhez is juthat az anya, így azonos idő alatt megsokszorozhatja a teljesítményét. A lehetőségek korlátlanok, szerencsés esetben egy nemzeti szülőversennyé terebélyesedhet a kezdeményezés.
Valamiért az embernek mégis Hofi jut eszébe, hogy a disznó mennyit is fog fialni. Mert az csak az egyik kérdés, hogy képes-e rá, de ott a másik, hogy az egyéb körülmények mit tesznek lehetővé. Az ember nem azért vállal gyereket, mert megéri. Jó, lehet, hogy olyan is van, de nem ez a jellemző. Az a legutolsó kérdés, ami ezzel kapcsolatban eszébe jut, hogy megéri-e ez neki. Abban se hiszek, hogy előre komolyan és felelősséggel elhatározhatja valaki, hogy ő kettő, három vagy tíz gyereket szeretne. Nagyon sok függ a kezdetektől, hogy az első gyerek érkezése hogyan alakítja át az életét. Ha boldoggá teszi, ha úgy látja, hogy az életét nem tönkreteszi, hanem kiteljesíti a gyerek, akkor mindenfajta külső ráhatás nélkül arra törekszik, hogy több gyereke legyen. Mi kell ehhez? Biztonságos környezet, a tudat, hogy lesz hol laknia, tud enni adni a gyerekének és fel tudja nevelni, és segíteni tudja majd az utód önálló életének elindítását is. Az egész legtöbbször a legelején elbukik, a fiatalok többsége méregdrága albérletben él, képtelen megtakarítani, mesélhetnek neki a CSOK-ról, hogy az milyen nagyszerű, ha számára mégis elérhetetlen. Állami bérlakásprogramról egyáltalán nem hallani, pedig ha valamire hatalmas szükség lenne, hát az az.
Nem ide illik, de mégis: reklámoznak egy sorozatot, Feleségek luxuskivitelben a címe, most éppen valami babaváró buli van soron. A milliárdos állapotos feleségek szerepelnek benne, egyikük feltesz egy kérdést, hogy te mikorra is várod? Mire a válasz unottan: akarunk mi erről beszélni? Aztán azt is megvitatják, milyen szörnyű egy buli, ahol nincs személyzet. Velük már valószínűleg megköttetett a megállapodás, útban az új nemzedék...
