Valami verseny-féle látszik ébredezni a kormányoldali tévécsatornáknál. Az ellenoldallal nem bírnak versenyezni, mert ugye ellenoldal már szinte nincs is, hát kénytelenek egymással vetélkedni. Az Echo nagyot lépett előre, teljesen új nekik a stúdiójuk, az, hogy nekem nem tetszik, az nem jelenti, hogy ne került volna nagyon sokba, persze ha valami nem jó, legalább szép legyen, talán ez volt az elképzelés, olyan az egész, mintha egy varieté szilveszteri műsorát nézné az ember, háttérben a sok cifrasággal, összességében engem valamiért a Futrinka utcára emlékeztet, szinte várom, hogy jobbról bearaszol Mazsola. 

Tegnap igen jól szórakoztam, csináltak egy hosszabb hírt arról, hogy elment a mi nagyszerű vezetőnk Brüsszelbe, de előtte még az Echo TV meginterjúvolta. Hogy hol esett meg a beszélgetés, nem tudom, nem vagyok ismerős úri helyeken, talán a repülőtéren a kormányváróban, mindenesetre technikailag nem voltak éppen a helyzet magaslatán. Úgy kezdődött a riport, hogy ott állt a miniszterelnök és mozgott a szája, de hogy mit mondott, azt sose fogjuk megtudni, mert egyáltalán nem lehetett hallani. Ez azonban kicsit se zavarta a riportert, mert azzal folytatta: Ezt üzente a miniszterelnök, mielőtt elutazott Brüsszelbe, a csúcstalálkozóra. Ezek után bátran oda lehet képzelni bármit, ami szerintünk odaillő. Legalább egy jeltolmácsot hordhatna magával, aki elmutogatja, ha már nem halljuk, azért ez hatalmas veszteség, hogy egy ilyen fontos pillanatban üzen valamit nekünk, az ő népének, erre kárba megy az egész, most itt állunk és hiába akarunk lelkesedni, nem tudunk, mert odavesztek a fontos szavak. 

Ha már szót ejtettünk a felcsúti tévé dizájnjáról, hát beszélhetnénk a miniszterelnök dizájnjáról is, bár egészen nyilvánvaló, hogy nem tűr beleszólást abba, hogyan nézzen ki, pedig hát nem volna hátrányos, ha legalább tükörbe nézne néha. Jó, legyen az embernek saját stílusa, de ez nem stílus, inkább valamiféle önkép-zavar, a félvállra vetett hátizsák csakis szimbólum lehet, a lazaságot, az ifjúkori lázadást jelképezné, szóval nézzünk már egyszer bele abba a hátizsákba, mi a nyavalyát vihet benne? Abban van a pizsamája, a papucsa és a fogkeféje? Vagy Anikó asszony ilyenkor feltarisznyázza, ken neki néhány szendvicset parizerrel, hátha megéhezik útközben? Mi lehet az, ami annyira személyes és olyan fontos, hogy semmiképp sem adja ki a kezéből, mert ugye láttunk mi már más nagy embereket is ide-oda érkezni, egyik se hurcolja magával a motyóját, elvégre a kíséretükben van egy csomó lótifuti, akikre bátran rá lehetne bízni akármit, szóval a hátizsák csak a szerep tartozéka lehet. 

Mészáros Lőrinc is szerepet játszik, ő most úgy lehet, mint a mesebeli szegény ember, akit megviccelt az ő királya, és amíg aludt, áthelyeztette a palotába, aztán amikor felébredt, az egész udvar eljátszotta, hogy ő a király, és mert jól alakították a szerepüket, el is hitte, hogy tényleg az, de aztán mire nagyon belejött volna a királykodásba, vége szakadt az egésznek. A mi Lőrincünk is most már egészen úgy tesz, mint aki világéletében ehhez volt szokva, ott ücsörög valami tanácskozáson, ahol éppen valami nemzetközi céget fognak létrehozni állítólag az ő vezetésével, ezért aztán fontossága tudatában még a szemüvegét is fölteszi és bőszen nézegeti az előtte lévő iratokat, úgy tesz, mintha értené is, miről van szó. Nyilván azt hiszi, hogy ő most már egy másik sínen száguld és ez most már a végleges állapot, pedig hát vele is megeshet, hogy egy szép napon azon veszi magát észre, hogy Mari nénivel alkudozik, hogy mennyiért javítaná meg a konvektorát.