Előre se tetszett a vizes világbajnokság ötlete, most, utólag meg már nagyon tele van vele a hócipőm. Nincs olyan nap, hogy ne ezen örömködnének széltében és hosszában, hogy megcsináltuk minden idők legjobb vizes világbajnokságát, ezt aztán most már senki se tudja felülmúlni, se vége, se hossza a hivatkozásoknak, hogy milyen elégedettek voltak a sportolók, a turisták, és hogy mennyire nagyon megérte nekünk ez az egész. 

Borsa Miklós szóvivő rohangál egyik tévéstúdióból a másikba,  és zengi az öndicséretet. Egészen érdekes szempontokat fedezhetünk fel neki köszönhetően. Például egyik alkalommal azt ecsetelte, hogy igazából nem is került ez sokba, mert gondoljunk csak bele, a nagy tévétársaságok is mutatták az eseményeket, hol a Vajdahunyad-vár, hol a Parlament, hol a Városliget volt a háttérben, ez tulajdonképpen sokkal többe került volna nekünk, ha reklámként kellett volna megfizetnünk. 

Tegnap újabb elméletet vázolt fel a kérdésre, hogy tulajdonképpen mennyibe is került ez az egész hacacáré. Azt mondta, hogy a zűrzavar abból keletkezett, hogy a sajtó, főleg az ellenzéki sajtó mindig a bruttó költségeket vette alapul, ők viszont nettóban számoltak. Mivel itt állami beruházásokról volt szó, az áfát valójában nem kell számolni, hiszen az egyből visszafolyik az államkasszába. Ez így igazán ügyes, már csak az a kérdés, nem kaptak-e szerepet offshore-cégek a pénzes munkákban - ez a kormánytól nem lenne éppenséggel idegen, és akkor mindjárt borul az egész bruttó-nettó elmélet. 

Na de mindegy is, nem az én dolgom, ne foglalkozzak vele. Örüljek inkább, hogy az én életemben történt mindez, részese lehettem minden idők legnagyobb magyar dicsőségének. A magyar úszók persze ügyesek voltak, de éppen ilyen ügyesek lettek volna bárhol másutt, mi meg szegényebbek lennénk egy szép hátterű trambulinnal egyebek mellett, de talán kibírnánk valahogy. Az a pénz meg úgyis elment volna más marhaságokra...