Mostanában nagyon sok a felsőbb panasz az újságírókra. Hogy nem adnak magukra, mert farmerban meg pólóban képesek odamenni sajtótájékoztatókra, hajuk sem eléggé gondozott, arról nem is szólva, hogy olykor izzadságszaguk is van. Trehány egy banda, na. Még az is előfordul, hogy valójában nem is újságírók, mindössze állampolgárok, talán holmi bloggerek, akik újságírónak adják ki magukat. Itt van például ez a Halmai Katalin, aki odamerészkedett a miniszterelnök brüsszeli sajtótájékoztatójára, holott nem is alkalmazza semmilyen újság se. Jó, régebben dolgozott valami Népszabadság nevű lapnak, na de mint tudjuk, ilyen sajtótermék mostanság nincs, így hát nem kell az illetőnek csodálkoznia, ha helyszínen felkérték, hogy hagyná el a terepet. Azt bárki beláthatja, hogy rendnek kell lenni, jól néznénk ki, ha minden sajtótájékoztatóra csak úgy betódulhatna bárki. Felettébb emberséges volt az aktus egyébként, mert nem nyilvánosan, fennhangon parancsolták ki a teremből, hanem diszkréten tették mindezt. Ráadásul a miniszterelnök úr intézkedett, hogy utólag mégis hívják fel ezt az ál-újságírót telefonon és invitálják meg egy röpke csevelyre, ha már olyan nagyon szeretne találkozni az ország első emberével.
Roppant sajnálom, hogy Halmai Katalin nem részletezte, milyen is volt ez az egyszemélyes lakossági fórum, bár nagy a valószínűsége, hogy igazából semmi érdemleges ott nem történt. Ha valamit még jobban sajnálok, az az, hogy egyáltalán visszaballagott a hívásra. Hát ő tudja. Lehet, hogy mindössze kíváncsi volt, ugyan bizony mit kezd a helyzettel a nagy ember, mert azt nem hinném, hogy abban bízott volna, hogy ott és akkor bármilyen érdemleges beszélgetésre sor kerülhet. Kár, hogy visszament, mert így adott egy sanszot, hogy Orbán előadja a jóságos kormányfőt, aki tengernyi gondja mellett mégiscsak szakít időt egy-egy állampolgárral beszélgetni. Aki pedig nem is egy Pharaon például.
Régebben voltam sajtótájékoztatókon, általában nem kellett a résztvevőknek még az anyakönyvi kivonatukat is bemutatni. A sajtótájékoztatóról eleve csak a sajtót értesítik, tehát akire nem tartozik, az nem is tud róla. Az más kérdés, hogy a Parlamentbe valóban nem lehetett csak úgy az utcáról bemenni, de ez érthető is. Az is igaz, hogy elég gyakran lehetett látni nagyon öreg embereket ezeken a rendezvényeken, akik egészen biztosan nem tudósítottak senkit, sőt, maga az esemény nem is igazán érdekelte őket, hanem igyekeztek minél többet zsebre tenni a kitett pogácsákból - hogy kik voltak és honnan szerezték az információt, hogy ilyen lehetőség van, azt sose fogjuk megtudni, de ott se kérdezték őket erről.
Na de semmi baj, lassacskán helyükre kerülnek a dolgok, az emberek nevelhetők, belátják az újságírók is, hogy jobban kell adniuk magukra, vesznek öltönyt, kosztümöt, egy-egy ilyen nagy esemény előtt pedig még fodrászhoz is elmennek, arra pedig nagyon ügyelnek, hogy megfelelő hírforrás álljon mögöttük. Nem mondom, hogy létező, mert az önmagában semmire sem garancia, kizárt, hogy lista lenne a fellelhető összes írott és online lapról, rádióról, televízióról, már csak azért sem, mert a szektor felettébb népes, emellett változékony, lapok jönnek létre és szűnnek meg szinte naponta, hát ki tudná ezt nyomon követni? Az azonban egészen biztos, hogy van egy másfajta lista azokról, akiknek a jelenléte nem kívánatos, mert hajlamosak mindenféléket kérdezni, és hát ki tudja, milyen szellemiséget képviselnek, esetleg Soros György áll mögöttük, aki - mint tudjuk - maga a sátán.
Megtanulunk szépen ha nem is kesztyűbe dudálni, de fegyelmezetten írni és olvasni mindenképpen. Olykor fölháborodunk, hogy nahát, mi történik Lengyelországban. És miközben egyik kezünkkel transzparenseket lengetünk, hogy le a zsarnoksággal, a másikkal annak a diktatúrának a bölcsőjét ringatjuk, amely nálunk született.