Tehet az ember olyan fogadalmakat, hogy többet nem megy kórházba, de hogy betartja-e, az nem kizárólag rajta múlik. Hát így jártam én is. Még tavaly, valamikor a nyár végén elestem a szobában - nem botlottam meg, nem szédültem el, egyszerűen csak megtántorodtam, és nem is hittem volna, hogy álló helyben ekkorát lehet esni. Ráadásul mintha pontosan ki lett volna mérve, halántékkal eltaláltam a fotelen lévő kiálló fa gombot, marha nagyot csattant és azt hittem, hogy szétloccsant a fejem, de mégse, és mikor erre rájöttem, nagyon örültem, hogy megint megúsztam valamit. Annyira a fejemre koncentráltam, hogy akkor fel se tűnt, hogy máshol is összetörtem, igaz, alig tudtam megmozdulni, és a helyzet azóta se javult, az egyik lábam használhatatlan és egyre jobban fáj, ha mégis rálépek. Ez a rálépés persze járókerettel megy csak - az egy külön történet, milyen nehéz hozzájutni egy ilyen eszközhöz. Na de mindegy, tudomásul vettem, hogy most már az a kis mászkálás sincs, ami korábban még volt, a fájdalmat aránylag jól tűröm, nem is tiltakoztam volna különösebben az egész ellen, csak hát egyre rosszabbul voltam, ezért a gyerekeim rám hívták az orvost, aki küldött egy nővért, vért vettek, és a leletből kiderült, hogy szinte nincs is hemoglobinom, vért kellene kapnom, és azt ugye csak kórházban lehet. Nem volt más választásom, hagytam, hogy elvigyenek. Aztán ha már egy kórházban voltam, elővezettem, hogyha lenne arrafelé valami lábdoktor, megnézhetné, miért nem tudok én járni. Meg is ígérték, hogy megtesznek mindent, aztán szépen elfelejtették. Két hétig aszaltak bent, igazán nagy élvezet volt, az egyik betegtársam rendszeresen meztelenre vetkőzött, aztán leült az ágyam szélére és közölte, hogy ő most a wc-n van, szerencsére mindig időben sikerült megakadályozni, hogy produkáljon is valamit. Egy másik egyfolytában dühöngött, összetört maga körül mindent, erre kikötözték, onnantól kezdve éjjel-nappal ordított. Behoztak egy asszonyt, viccelődtek, hogy a fürdőszobához legközelebb levő ágyra teszik, hogy könnyebben ki tudjon menni, a végén kiderült, hogy egyáltalán nincs is lába, ezzel együtt az is kiderült, hogy valami fertőző betegsége viszont van, ezért hamar átvitték valami elkülönítő szobába. Aztán volt még egy nő, aki többször leesett az ágyról, hívtak beteghordót, markosabb nővért, mert volt vagy 150 kiló, hát nem volt semmi, mire vissza tudták pakolni az ágyra. Aztán kerítettek valamit, amivel megmagasították az ágy oldalát és utána nem esett le többet. Kicsit olyan érzésem volt, mintha az elmeosztályra kerültem volna, de a végén azért szerencsére hazaengedtek. Kértem, hogy mentő vigyen haza, mert nekik mégiscsak van hordágyuk meg kerekes székük, és hát otthon a kaputól az ajtóig el kellett valahogy jutnom és semmiféle jobb ötletem nem volt. Reggel megkaptam a papírjaimat, és éjfél után meg is érkezett a mentő, ami ráadásul ilyen busz volt, előbb összeszedtünk egy csomó beteget mindenhonnan, aztán mindenkit hazavittek, már pirkadt, mikor végre hazaértünk.
Hát ez volt az én kis kórházi kalandom. Megállapítottam, hogy az egészségügyi dolgozók egyre inkább leharcoltak, mintha egyre kevésbé szeretnék a munkájukat, persze panaszra nem igazán van okunk, nálunk legalább szakmailag rendben vannak. De most olvasom, hogy Romániában most derült ki egy orvosról, hogy valójában parkolóőr volt Rómában, csak ellopta egy orvos papírjait, aztán egy román magánkórházban plasztikai műtéteket végzett. Néhány dolgozónak azzal vált gyanússá, hogy nem szabályosan mosott kezet és a kesztyű felvétele se ment könnyen. Ezek szerint a műtétek mentek, mint a karikacsapás, lehet, hogy ez lesz a vége, ha az összes orvos elmegy nyugatra, majd találunk ügyes kezű parkolóőröket, csak ne felejtsük el megtanítani őket szabályosan kezet mosni.
