A múltkor olvastam a Facebookon egy esetet, egy ügyvéd tette fel, egy tárgyaláson helyettesített egy másik ügyvédet, így találkozott a 19 éves vádlottal. A gyerek egy nyári estén berúgott, és randalírozott kicsit az utcán, valami kukát rugdosott, aztán az erre odaérkező rendőrökkel is huzakodott, mire elvitték, így került a bíróság elé, mint garázda és hatósági személy elleni erőszakot elkövető. A történteknek persze van háttere, azon a napon volt éppen egy éve, hogy a gyereknek meghalt az anyja, és ezzel összedőlt az egész addigi élete. Addig iskolába járt, nem is rossz eredménnyel végezte, viszont a megözvegyült apa első dolga volt, hogy utcára tegye a fiát, aki ezek után az iskolát abbahagyta és próbált életben maradni. Többször vállalt különféle munkákat, de jellemzően nem fizették ki, emellett nem egyszerű úgy dolgozni, hogy az ember közben nem lakik sehol. 

A bíróság nem volt kíméletlen, közhasznú munkára ítélte az ifjú garázdát, ennél többet nem is nagyon tehetett, elvégre nem a dolga, hogy krízishelyzetben lévő embereket megmentsen, az ügyvéd viszont közhírré tette az esetet, hátha valahol valaki megmozdul és segítő kezet nyújt. Nem ismerem a végkifejletet, a kommenteket viszont végigolvastam és elszomorodtam tőlük. A többség azt ajánlgatta, hogy menjen el szépen dolgozni és mellette fejezze be a tanulmányait, és javasolták, hogy vonuljon be valamelyik hajléktalanszállóra, mert onnan is lehet dolgozni meg iskolába járni, ráadásul ott meleg is van, fürödni is lehet, szóval maga a tökély. Volt olyan kommentelő, aki nem bírt szabadulni a ténytől, hogy a gyerek kukát rugdosott meg be is rúgott, ezzel nála végérvényesen elvágta magát. Összességében egyetlen konkrét ajánlat se érkezett, pedig valószínűleg ez lett volna az ügyvéd célja, hogy tényleges megoldást találjon. 

Belegondoltam: tulajdonképpen nekem is van szabad helyem, és még hány ember lehet, aki felajánlhatná az egyik szobáját, még enni is képes lenne adni egy ilyen szerencsétlen sorsú gyereknek, biztosítani tudná azt is, hogy befejezze az iskoláját, csak éppen nem meri felajánlani. Mert azért valakit az életedbe befogadni nem kis döntés, főleg úgy, hogy az illetőt nem is ismered, nem tudhatod, hogy alkalmi garázda volt, vagy ez rá a jellemző, és annyi szörnyűséget hallasz a hajléktalanokról, hogy rendszeresen drogoznak például, isznak, tivornyáznak, és az ilyesfajta devianciát az ember nem szívesen vállalná fel, akkor inkább nem segít. Pedig szeretne segíteni, csak éppen nem tudja, hogyan tehetné meg baj nélkül. 

Azon gondolkodom, hogy van nekem ezzel dolgom? A hajléktalanság társadalmi probléma, ennél fogva a társadalom minden tagjának törődnie kellene vele, mindenkinek a maga lehetőségeihez mérten, de azért leginkább mégiscsak állami feladat ennek a megoldása. És nem úgy, hogy rátolja az egészet különféle civil szervezetekre, pénzt is ad hozzá, ahhoz persze nem eleget, hogy valóban tenni tudjanak valamit, csak hogy senki se mondhassa, hogy ezzel nem foglalkoznak. Vannak menhelyek, vannak szociális munkások, most már törvény is van, hogy nem szabad utcai hajléktalannak lenni, ennek ellenére a hajléktalanok száma egyre nő. Családokat lakoltatnak ki, akik közül nagyon soknak esélye nincs, hogy valaha is normális életet tudjon élni. 

Vannak országok, ahol apartmanházakat építenek és ott ajánlanak lakhatást a hajléktalanoknak - a tapasztalatok azt mutatják, hogy a többség tud élni a felajánlott lehetőséggel, és összességében nem is kerül többe ez a megoldás, mint megannyi segélyszervezet finanszírozása. Bérlakásokat is építenek, azon egyszerű oknál fogva, hogy vannak családok, akik számára a CSOK meg a különféle nagyszerű hitelkonstrukciók nem elérhetők, nekik elérhető árú bérlakásra lenne szükségük, de az meg nincs nálunk. 

A válasz tehát az, hogy igen, van nekem ezzel dolgom, de nem feltétlenül az, hogy én fogadok be tucatnyi hajléktalant, elvégre az állam nem én vagyok. De az mindenképpen rám is tartozik, hogy valahogyan kényszerítsük rá az államot, hogy tegyen végre olyan lépéseket, amelyek egy valóságos megoldás felé vezetnek.