Olvasom, hogy Solymáron az időközi önkormányzati választáson elsöprő győzelmet aratott a kormánypárti jelölt. Pedig az ellenzék összehozta az összefogást, mégis alul maradt. Szerencsére megtalálták az örömöt az ürömben, mert igaz, hogy kikaptak, de azért nem olyan nagy arányban, mint korábban, szóval van itten fejlődés, csak győzzük kivárni a végét, ha így megy tovább, néhány évtized múlva már esély lesz akár a győzelemre is.
Kár lenne persze ebből messzemenő következtetéseket levonni, Solymár sose a baloldaliságáról volt híres, meg aztán egy piszlicsáré kis körzetről van szó, összesen nem egészen négyszázan szavaztak, aztán meg nem vagyok Solymáron ismerős, lehet, hogy a győztes legfőbb érdeme nem az volt, hogy kormánypárti, hanem hogy felettébb népszerű az alszegen, ő a körzeti orvos vagy a kocsmáros vagy a boltos, szóval annyiféle körülmény létezik egy ilyen helyi voksolásnál, ami nem vetíthető ki országos méretekre. Ott legalább összefogott majdnem a teljes ellenzék, ez is valami.
Nem mindenki vett részt a közös akarat megvalósításában, például a Jobbik nem szállt be az összefogásba, a Munkáspárt meg úgy döntött, hogy önállóan méreti meg magát. Hát nem tudom, mennyire elégedettek az eredménnyel, két szavazatot még én is tudnék Solymáron szerezni, ahol pedig senki se ismer, de ha magamra szavazok, meg még a családból valaki rám adja a szavazatát, már meg is van ez a fényes eredmény. Azt csak ők tudnák megmondani, mi volt az értelme a hajcihőnek, valamit biztosan bizonyítani akartak, talán egyszer majd megtudjuk a nagy titkot.
Ennek kapcsán előjöttek az emlékek, ugyanis az én szüleim is Munkáspártiak voltak, illetve kommunisták, akik a pártszakadást árulásnak tartották és az MSZP-be semmiképp se léptek volna be, maradt nekik a Munkáspárt. A helyi alapszervezetükben voltak vagy tízen és borzasztó komolyan vették magukat, ahány választás volt, mindig indítottak jelöltet, volt országgyűlési képviselő-jelöltjük, polgármester-jelöltjük, helyi képviselő-jelöltjeik minden körzetben, és amikor kampány volt, még anyám is elindult, pedig egyébként ő a házból se ment ki, de hát a kampány az borzasztó fontos ügy volt, felöltözött szépen, fogta a retiküljét és járt házról házra. Őt persze mindenhol szívesen fogadták, mert mindenki szerette, a fél várost tanította, és próbált híveket szerezni a pártnak és a jelöltnek. Aztán minden választáson szereztek néhány szavazatot, én is mindig rájuk szavaztam, leginkább azért, hogy örüljenek, pedig némelyik jelöltjük borzasztóan alkalmatlan volt, de hát nem volt kiből válogatniuk, azt pedig elképzelhetetlennek tartották, hogy ne indítsanak jelöltet. Mert az valami olyat jelentene, hogy ők már nincsenek is.
Lehet, hogy ugyanez a magyarázat a kispártok keménykedésére? Annyira másnak érzik magukat a többi pártoktól, hogy elképzelhetetlennek tartják az együttműködést? Vajon a tagság vagy a vezetőség akarja a különállást? Jó lenne ezt többet bogozgatni, talán többet megtudnánk magunkról is.
